52. zen történet

Egy szerzetes egy nap ezt mondta egy társának:

- A zen mesterek mindig megpróbálnak segíteni. De ha találkozol egy süket, buta és vak emberrel, ő nem lát téged, nem hall téged, nem ért meg téged. Még egy mester sem képes segíteni rajta.

A társa nem értette, ezért ellátogatott egy zen mesterhez.
- Hajolj meg, kérlek - mondta neki a mester, és a szerzetes engedelmeskedett.
Amikor felnézett a vendég, a mester feléje csapott egy bottal. A szerzetes hátraugrott, és a mester ezt mondta:

- Jól van, te nem vagy vak. Most gyere ide.

A szerzetes megtette, és a mester ezt mondta:

- Remek, süket sem vagy. Most már érted?

- Mit kéne értenem? - kérdezte a szerzetes.

- Á, kiváló, buta sem vagy - bólintott a mester.

Még mindig Lost

Végeztem a Lost második évadával is, és döbbenetes módon még mindig imádom. Végig fogom nézni szépen lassan, fokozatosan mind a hat évadot, már látom.

Azért szépen lassan, fokozatosan és nem egyetlen kibaszott hét alatt, mert szerencsére arra nincs időm; ha akarnám se tudnám megtenni. De jól van ez így. Így tovább tart a varázslat - amire mostanában megint nagyobb szükségem van - illetve ha van háromnegyed órám, mindig tudok mit csinálni, és annyit éppen jól esik passzívan bambulni a képernyőt. Több az már sok lenne, kevesebb meg, hát, kevés.

A történet még mindig nagyon tetszik, akárcsak a szereplők. Még mindig John Locke az én emberem, aki egy angol filozófusról kapta a nevét, és remélem, hogy a sorozat legvégéig tudok érte izgulni. (Na jó, Sawyer egy erős második, ha őszinte akarok lenni magamhoz.) Persze majd megőrülök attól, hogy megtudjam végre, hogy mitmiérthogyan, de én az a csávó vagyok, aki ennek nem olvas utána. Inkább hagyom, hogy a dolgok a készítők által eltervezett ritmusban bontakozzanak ki előttem, nem vagyok a saját elvarázsolásom elrontója. Mint mondtam, most nagy szükségem van a varázslatra, és ez a sorozat meg tudja adni nekem, ami a hétköznapi életemből most éppen hiányzik.

Úgyhogy tovább nézem, és képzeletben újra meg újra elzúzok arra a távoli, trópusi szigetre, hogy magam is részese legyek azoknak a félelmetes, izgalmas, de csodálatos és varázslatos kalandoknak.

Tudod jól, ha nem egy ilyen helyen játszódna a sorozat, akkor szarnék rá

Pollenjelentés 2.

Csak jelzem, már július vége van, és még mindig semmi jele az allergiámnak. Pedig volt napfény, volt eső, volt mindenféle idő. Nem mintha hiányozna a taknyadzás meg az orrdugulás, de valaki most már elmagyarázhatná, hogy tulajdonképpen hogyan is működik ez az egész. Mert ezen a nyáron úgy vagyok, mintha egyáltalán nem is lenne szénanáthám, pedig egészen biztos, hogy van.

Én magamban már mindenféle dolgokhoz kötöttem - nagyjából a tapasztalataim alapján - hogy mikor mennyire rossz a dolog, de sohasem sikerült úgy objektíve rájönnöm semmire.

Misztikus dolgok ezek, öcsém.

Mowing the lawn, mowing the laaawn

Bárki, aki azt állítja nekem, hogy a fűnyírás nem kőkemény kardióedzés, az egyrészt bekaphatja a faszomat, másrészt pedig a vendégem lehet egy ingyen fűnyírásra a hátsó kertemben, egy heti kiadós esőzés után, mikor a fű olyan gonosz mohósággal megered, hogy bekebelezze az egész világot.

Én meg továbbra is csak emelgetem a nehéz vasakat, köpök a kardióra, és boldog vagyok, amiért van kertem, és így tudom, mi a kemény.

Mert ez a kemény, nem a futópad, kis köcsögök.

A szakállas szerzetes 2.

Jó dolog ez a szakáll; megtartom. Persze a teljes szakáll nyert, de ezt tudtam jól már előre, mert a dolog lényege, hogy minél kevesebbet kelljen szarakodni az embernek magával. Leborotválom a nyakamnál, meg kicsit az arcomon, és annyi. A többi része hadd nőjön.

Először persze ijesztő volt a dolog. Néha azt éreztem, hogy feladom, leborotválom az egészet a faszba, mert nem vagyok rá méltó, és különben is, mi a faszt képzelek én? Aztán rájöttem, hogy de igen, a kurva életbe, ez kell nekem. Senki sem méltóbb rá, hogy szakálla legyen, mint én.

Még szoknom kell, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem imádom. Valahogy a helyén van az, hogy szakállas vagyok. Egy csomóan észre sem veszik, alighanem azért, mert annyira természetes, hogy van.

Úgyhogy növesztem. És istenkirály csávó vagyok tőle, öcsém. Akárcsak Hank.

Egy hét Balaton

A Balatonban úszni az egyik legjobb dolog a világon. Kisgyerekkorom óta ugyanolyan jó.

Megnyugtat, hogy vannak dolgok a világon, amik sohasem változnak. Megnyugtat, hogy vannak helyzetek, amikben mindig boldog vagyok. Ugyanolyan jó volt régen egyedül, és ugyanolyan jó most a kis vadonjáróval, a csajommal és a kiscsajommal is.

A Balaton számomra egy varázslatos hely; életem végéig minden nyáron ott akarok nyaralni legalább egy hetet. Sőt, még telhetetlenebb leszek: még a dédunokáimat is én akarom megtanítani fejest ugrani meg homokvárat építeni a Balaton partján.

És ha nyugdíjas leszek ugyan valaha is odaköltözöm az északi partra, és onnan fogok szarni az egész világra.

Úgy legyen.

51. zen történet

A tanítvány keresztbe tett lábakkal meditált minden áldott nap. Mestere meglátta őt, és megkérdezte tőle:

- Mit akarsz elérni, amikor itt ülsz keresztbe tett lábakkal?
- Az a vágyam, hogy Buddhává váljak, mester.

Erre a mester felvett a földről egy téglát, és erősen elkezdett vele csiszolni egy darab követ.

- Mit csinálsz, mester? - kérdezte a tanítvány.
- Tükröt próbálok készíteni.
- De mester, semennyi csiszolás után sem lesz a téglából tükör!
- Hát ha ez így van, semennyi keresztbe tett lábakkal való üldögélés sem fog téged Buddhává tenni - mondta a mester.
- Mit tegyek akkor?
- Ez hasonlatos a szekér vezetéséhez. Ha nem mozog a szekér, a kocsit fogod ostorozni, vagy az ökröt?

Edzésnapló 37.

Ezen a héten szünetet tartok az edzésben; nem vagyok beteg, vagy ilyesmi, egyszerűen csak nyaralok, öcsém. Ellenálltam a késztetésnek, és nem raktam be a kocsiba a kettlebellemet. Ezen a nyáron két olyan hetet is terveztem - ez az első - amikor egyáltalán nem fogok edzeni. Ennyi pihenés kell az izmaimnak és az idegrendszeremnek is. Nyilván kicsit izgulok amiatt, hogy a kihagyás után ugyanott tudjam folytatni, ahol abbahagytam, mert ugye súlycsökkenés projekt is van, de bizakodom erősen.

Kellett már a pihenés, és kellett már a kiszakadás is. Sokat úszom, mindennap, igyekszem gyalogolni is eleget, szóval aktív pihenés, és semmi súlyemelés. Lesz még elég életemben.

Ja igen, a súlycsökkenés projekt: 89.6 kiló az eddigi legjobbam, és ez kibebaszottul kurva jó. Egyrészt mert továbbra sem gyötröm magam a végkimerülésig, és mégis haladok, másrészt meg mert már csak négy kiló van vissza a teljes és totális sikerig. És akkor öcsém...akkor beleugrok egy kád olvasztott belga csokiba.

Az elsődleges célom ez volt: átlépni a 90 kilót. Azt tervezem, hogy most már életem végéig nem fogom átlépni a 90 kilót; erre nagyon oda fogok figyelni. Nyolcvanig nem megyek le, 85-nél akkor is megállok, ha az ég a földdel összeszakad. Már most is nagyon jól nézek ki, nagyon jól is érzem magam, és ennél több nem kell.

És tudod, rájöttem, hogy sosem lennék erőemelő. Rájöttem, hogy nekem a testsúly és a külső igenis számít. Nem tudnék csak az erőre építeni, mert nem érezném úgy jól magam. Ettől függetlenül az erőedzést használom, és fejlődni is szeretnék benne, ha egyszer belőttem a végsőnek szánt testsúlyomat; de sosem az lesz az elsődleges. Ez egy kicsit ijesztő gondolat is nekem, egy kicsit olyan, mintha most elvesztettem volna a fókuszomat, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, nekem mindig is az számított, hogy jól érezzem magam a bőrömben - ehhez kellett az erő és kellett az, amit a tükörben látok - a többit igazából leszarom. Jó lenne persze, ha elmondhatnám, hogy sportból csinálom, meg a teljesítményért, de nem ez az igazság.

Azért csinálom, mert nekem ez kell. Ezzel nagyon nehéz villogni, nehéz megideologizálni, és még nehezebb ezt valakinek elmagyarázni úgy, hogy meg is értse. A francba is, nekem állandóan ilyen dolgaim vannak...

A power cleant kipróbáltam, de tuti, hogy egyelőre felejtős lesz, lebeszéltem magam róla. Teljes test edzésre van épp elég gyakorlatom, és egyszerűen semmi pluszt nem ad a mostani edzésemhez. A derekamat pedig kímélném, amennyire csak lehet, és a heti két deadlift és guggolás éppen elég neki. A mellre vételt és az egyéb dinamikus szarságokat csinálom továbbra is kettlebellel, mert arra még mindig ez a legjobb. A rúd meg a nagy súlyok pedig erőemelésre a legjobbak nekem. Ami egyébként edzésnek még mindig bőven elég, ha robbanékonyságot akarok, majd rámegyek arra, de az nem mostanában lesz.

Egy ideig eljátszottam a heti 3 edzés gondolatával, de hamar visszatértem a 4 naphoz; egyrészt másom még mindig nincs, csak az edzés, másrészt a 3 nap kevés nekem, harmadrészt pedig így éppen azokon a napokon edzek, mint a kis vadonjáró, ami azt hiszem mind a kettőnknek nagyon fontos, és tök jó, hogy így van. (Könnyebb is ráadásul, mert amíg ő edzésen van, addig én is le tudom nyomni a saját edzésemet.)

A kis vadonjáró edzésének a végére amúgy igyekszem mindig odaérni, mert az edzés végi futásnál el szoktam őt kísérni egy-két körre, az edző legnagyobb örömére. Ez az egyetlen dolog, ami rá tud venni a futásra, egyébként utálom mint a szart, de hogyan is várhatnám el a gyerekemtől, hogy menjen neki, ha nekem sem megy?

Na ugye.

Végleg elválnak útjaink

Hosszas huzavona után - nem rajtam múlt a dolog, hanem a bíróságon - végül megvolt a második tárgyalásom is, ahol kimondták a végleges válást. Durva, mi? Most már tényleg vége.

Maga a tárgyalás mindkét esetben eléggé szürreális volt nekem, aki sosem járok bíróságra. Bejön a faszi, vagyunk ott összesen négyen az ex-feleségem ügyvédjével együtt; a feleségem fogadott ügyvédet, én magamat képviselem, lábamnál a hűséges fejszém. Elég lesz az ide.

A bíró kazettás magnóra mondja bazdmeg a szöveget, mint a Középkorban. Rengeteg üres duma, fecsegés, felesleges fordulatok, persze, nyilván kurvára fontos, hogy minden úgy menjen, ahogyan mennie kell a törvény szerint, de a sok jogi halandzsában el is vész a lényeg, a tragédia - hogy én és a feleségem most tulajdonképpen elválunk. Aztán a bíró közli, hogy menjünk ki, mert a bíróság most zárt ülésen megtanácskozza a dolgot - egyedül van bent, érted - aztán pár perc múlva bemegyünk, és jön a végső ítélet. Hát semmi pénzért nem csinálnám ezt a munkát bazdmeg. Még akkor sem, ha fél óra alatt le lehet pörgetni egy ilyen tárgyalást.

Nem tegnap találtuk ki ezt a dolgot az ex-feleségemmel, elvégre már több mint egy éve külön élünk. Ha nem lenne a kis vadonjáró, már előbb elváltunk volna, de volt, és mivel ő mind a kettőnknek fontos volt, ezért nehéz volt a válást korábban meglépni. De azt hiszem, amint lehetett, megtettük. Közös döntés volt, faszt, az enyém; hiába adom elő, hogy ilyen kis passzív nyugodt csávó vagyok, mindig elérem hogy az legyen, amit én akarok. Elérem, hogy a másik akarja azt, amit én akarok. Ilyen a természetem, ezt még anyai nagyanyámtól örököltem azzal a néhány arisztokrata vonással együtt, ami bennem van a vadkanszerű felszín alatt.

Eldöntöttük, és végig is csináltuk, szerencsére. Nem maradtunk két világ között lebegve a se-veled-se-nélküled-ben, meg a de-azért-maradjunk-barátok-ban; egy magamfajta embernek ez a legborzalmasabb dolog a világon. Valamit nem lezárni, aminek már vége van. Én még úgy is hajlamos vagyok felégetni egy hidat, ha van még valami számomra a túloldalon. Képzelheted mennyit ér nekem egy olyan helyzet, amiben már semmi jó sincs nekem. Olyankor önző tudok lenni, hideg és kegyetlen, és ha egyszer már eldöntöttem valamit, azt sajnos végigcsinálom, bármi történjen is.

Boldog vagyok, hogy elváltam. Boldog vagyok, hogy voltam házas is, hogy született egy fiam, hogy kipróbálhattam, milyen családban élni. Boldog vagyok, hogy megtapasztaltam egy csomó mindent, annyi de annyi dolgot tanultam, de tényleg, és legfőképpen önmagamról, amiért csak hálás lehetek. A rossz emlékek pedig úgyis elhalványulnak, és a végén csak a jóra emlékezem, újabb szerencsés vonás, nem igaz?

Egyetlen dolog marad velem mindörökre ebből a házasságból - a fiam, a kis vadonjáró. Neki csak annyit szeretnék elmondani, és remélem ezt egyszer tényleg elmondhatom neki, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy így alakult, sajnálom hogy nem nőhet föl az igazi anyjával és az igazi apjával egy fedél alatt. Nem így indult, és nem ezt akartuk; az elején mind a ketten őszintén, tiszta szívvel hittünk benne, hogy ez működni fog. Hogy nem így lett, annak oka volt, és annak is oka van, hogy én most elvált szingli apukaként is boldog vagyok. Ennek így kellett lennie, nem másképpen, ez biztos. De akkor is sajnálom, mert ártani nem akartam ezzel senkinek, a legkevésbé a kis vadonjárónak. Ha mégis azt látom, hogy ártottam, bocsánatot fogok kérni, és mindent meg fogok tenni, hogy amennyire lehet, enyhítsem a kárt, amit okoztam - de megbánni nem fogom a döntésemet.

Én már megbocsátottam magamnak, és remélem, hogy a kis vadonjáró is meg fog nekem egyszer bocsátani. Ennyit erről.

Szabad ember vagyok végre öcsém; jöhet a kokó és a kurvák.

A szakállas szerzetes

Egy kopasz pasinak kell valami szőr az arcára - mondta többször is az ex-főnököm, és mostanra belátom, hogy igaza volt. Mondjuk ő meleg volt, és nem tudom, hogy mennyire akarok megfelelni a meleg férfiideálnak, de a csajom is ezt a nézetet osztja, ő meg full hetero egy kis leszbi beütéssel úgyhogy így már elhiszem, hogy lehet ebben valami.

Legutóbb, amikor leborotváltam a körszakállamat, éreztem, hogy nem lesz ez így jó. Kopasz a fejem, csupasz az arcom, és oké hogy úgy nézek ki (főleg lefogyva) mint egy shaolin-szerzetes, de már nem erre az imidzsre vágyom.

Na jó, azért nem olyan rossz ez.

Nem, tényleg kell valami a pofámra, ezért gyorsan utána is néztem, milyen szakállfajták vannak. A körszakállat utálom, ez van. Azért utálom, mert a legtöbb dagadt fasznak, meg apukának ez van. Tényleg, amint egy pasi elkezdi elhagyni magát, meg hízni, egyből növeszt magának egy ilyet, mert az cool. De szerintem ez az ő esetükben egyáltalán nem férfias. (Merthogy tudvalevő, hogy annak van körszakálla, aki nem eléggé férfi ahhoz, hogy egész arcot beborító szakálla legyen.) A kopasz-körszakállas-kigyúrt-csávó sztereotípiát pedig nem szeretem, van belőle éppen elég.

Úgyhogy a körszakáll kilőve; a sima bajuszt meghagyom a tűzoltóknak a buziknak és a karatemestereknek, a maradék lehetőségekből fogok válogatni. Igazából a teljes szakállon kívül (mert mindannyian tudjuk hogy a végén ennél fogok kikötni) két dolog van, amit szívesen kipróbálnék: az egyik a friendly mutton chops nevű szerkezet, amit Wolverine is visel a filmjeiben - ez kevésbé munkahelybarát, kivéve, ha kanadai favágóként vagy angol parlamenti képviselőként dolgozol, esetleg sztársebészként, mert azoknak mindent lehet.

A másik a chin strap nevű cucc, amit már lehet úgy is viselni, ha az ember nem szuperhős, csak ezt meg nagyon kell tudni gondozni, mert ez ilyen precíz cucc, öcsém. Ezt lehet bajusszal, vagy anélkül is viselni, éppen úgy, mint az előző formációt.

A végén persze (mint már írtam) úgyis a teljes szakállnál fogok kikötni, mert a kurva életbe. Fog a faszom napi egy órát arcot kapirgálni, ehhez én nem vagyok elég trendi. Majd ha egy filmszerep kedvéért fizetnek érte, akkor talán. Vagy ha nagyon felkészülök egyszer egy fesztiválra, akkor. Egyebekben maradok kopasz szerzetes.

Szakállal, öcsém.

Oké, oké, adhatsz +2-t az intimidation dobásodhoz a szakáll miatt!

Egyszer Volt

Nyár van, de kurvára, és ilyenkor élni kell. (Télen majd rápihenünk úgyis.)

Úgyhogy a csajommal gondoltunk egyet még májusban, és elzúztunk a VOLT fesztiválra, mert még nem voltunk eleget fiatalok, és ezt szeretjük mindenféle őrült módon pótolni.

Igazából a Sunrise Avenue koncertet néztük ki magunknak, mert megtehetjük, hogy elmegyünk egy zenei fesztiválra egyetlen együttes kedvéért. (A Tankcsapdába is belehallgattunk, ha már ott voltunk, de asszem egyikünknek sem az esete továbbra sem, pedig én például esküszöm, hogy megpróbáltam szeretni.) A koncert kurva jó volt, és nem bántam meg, hogy az utolsó tombolós számra a nyakamba vettem a vörös ribancot, mert elég sokat mutatták a kivetítőn a félkopasz fejét. Szóval epic win.

Ja, egyébként az egészet fel is tolták már a youtube-ra, úgyhogy te is meghallgathatod. Pluszpont, ha kiszúrod a csajomat a végén.

Eredetileg sátorral érkeztünk, mert szerettük volna a fílinget azzal is megfejelni, hogy ott is alszunk, de a már felállított sátorerdőt meglátva egymásra néztünk, és egyértelmű volt, hogy inkább hazavezetek az éjszaka közepén, de itt aludni úgysem fogunk. És nem, nem azért, mert öregek vagyunk már hozzá.

A fesztivál egyébként meglepően európai volt, kultúra meg kőgazdag fiatalok mindenfelé. Voltak arcok, öcsém, a csajommal lelkesen elemeztük is őket megállás nélkül. Nem volt azért idegenbolygó-érzésem, inkább viccesek voltak az emberek, mint gázok. Az ősmagyar-vonal nem képviseltette magát, azok nem tudom hol vannak ilyenkor, biztosan meghúzzák magukat a jurtáikban amíg el nem húz a sok idegenszívű zenekar a drága magyar anyaföldről.

A kártyás fizetési rendszer nagyon állat volt, tényleg, már-már azt éreztem, hogy nem is a saját országomban vagyok. És semmi tömegverekedés, semmi késelés, pedig fogyott a pia meg a drog rendesen, ebben biztos vagyok, de ezek az emberek tényleg azért voltak ott, hogy jól érezék magukat, és úgy látszik, ha nem engedsz be valahová cigókat meg focidrukkereket csőcseléket, akkor nincs balhé, csak a buli. Ezt még végig kéne gondolni egyszer a megfelelő embereknek. Én azt hiszem, végső soron pénz kérdése az egész.

Fogunk még menni ilyen fesztiválokra az kurvaélet, mert én nagyon jól éreztem magam, és szerintem a kis vörös ribanc is. (Ki is néztem gyorsan, hogy a Sabaton meg a Hammerfall mikor jön Magyarországra, hehe. Bár attól félek, hogy a csajom ezekre nem lesz vevő, de majd kap füldugót.) Nekem nem gond vezetni pár órát egy koncertért, aztán meg haza; elvégre többek között éppen azért gyúrok, hogy legyen állóképességem a sok baszáshoz az ilyen akciókhoz. De legközelebb már sátrazni fogunk, mert imádok sátrazni. Ma például lehet, hogy felállítjuk a kertben a sátrunkat és abban alszunk, mert csak.

Na befejeztem a beszámolót. Húzzatok bulizni.

Elvégre még tart a nyár.

Edzésnapló 36.

90.1 kilót mértem tegnap reggel, és nagyon büszke vagyok magamra. Menni fog ez, és most már kurvaélet, hogy 85 kilóig meg sem állok, csak azt nem tudom, hogy akkor mi lesz, mert nem akarok a végtelenségig fogyni. (Mondjuk a tegnap betolt szilvásgombócok is éppen ezt a célt szolgálják, afféle biztonsági hálóként, érted.)

A kreatinnal teljesen leálltam, mert volt egy olyan érzésem, hogy az fosat nem tesz jót a bélműködésemnek teljesen, a következményekről majd beszámolok, de nem hinném, hogy a kreatin hiányában leeresztenék, mint egy lufi. Ha meg mégis, akkor van még a sufniban, majd újra elkezdem tolni.

Rátaláltam viszont egy zseniális találmányra a kedvenc kokszos cégemnél. Valaki okos ember kitalálta, hogy ha reggelente már úgyis kávézol, meg úgyis vinnél be extra proteint, miért ne kötnéd össze a kettőt, és innál olyan instant kávét, amiben van 21 gramm protein is a 150 milligramm koffein mellett. Kipróbáltam és kurvára bejött, úgyhogy a napi két kávémból az egyik ez lesz a jövőben, öcsém. Ráadásul finom is és sztívia van benne, nem cukor.

Ja, a hex-rúd jött, látott és veszített, úgyhogy visszavittem, és szerencsére kis verekedés után szó nélkül visszavették. Két bajom volt vele. Egyrészt nem voltak rá jók a tárcsáim, mert nem jól emlékeztem az átmérőkre, de ha jók lettek volna is visszaadtam volna a cuccot, mert rádöbbentem, hogy az úgy már nem minimalizmus. Komolyan, álltam ott a hex-rúddal, és azon gondolkodtam, hogy mégis tulajdonképpen mi a fasznak kell nekem még egy rúd ide, amikor már mindenem megvan? Ha már olyan büszke vagyok a minimalizmusomra, legalább legyek következetes benne. Végül majdnem becseréltem egyébként MMA-s göncökre, mert legalább öltözzek úgy, mint egy ketrecharcos, de aztán második körben is győzött a józan ész, és azt a 32 rugót inkább elvertem kokóra és kurvákra.

Az erőszint csökkenésemet most már markánsan érzem, de nem ráz meg különösebben, számítottam rá. És mivel lefogyva sokkal jobban nézek ki, ezért nem zokogok a sarokba bújva. Inkább levittem a sorozatonkénti ismétlésszámaimat 5-ről 3-ra, és innen fogom újra felhúzni, aztán meglátjuk, mennyire sikerül. A sorozatok közötti pihenőidőt már régebben levittem öt percről négy percre, ez is lehet az erőszint-csökkenés mögött, úgyhogy no para. Ráadásul amíg fekvenyomásból kimegy a 150 kiló, addig én nem izgulok, annál följebb meg szerintem a 85 kilós tervezett testsúlyommal nem is akarok menni. A vállból nyomást felhúzom kerek 100 kilóra (most kábé 90 menne), a húzódzkodásban lassan elkezdek a tökömre akasztott súllyal nyomulni, a guggolást és a deadliftet meg majd tolom még feljebb (szerényen beérném a 150, illetve 200 kilókkal a két gyakorlatban), ha a felsőtesttel megvagyok. Utána pedig hátradőlök, és élvezem.

Újra kipróbáltam az evezést és a bicepszet, mert nem hagy nyugodni a gondolat, hogy túl kevés gyakorlatot használok, de az evezés felől végül teljesen megnyugodtam; nagy súllyal húzva sem éreztem másnap, hogy újszerűen mozgattam volna meg magam, legfeljebb a húzódzkodáson éreztem, hogy a hátizmaim mást is dolgoztak. Újra csak azt mondom, hogy a deadlift és a húzódzkodás elég kell hogy legyen a hátizmoknak, ha valaki elég nagy súllyal csinálja.

A bicepsz az más tészta, azt kizárólag esztétikai célból nyomatnám, hogy nagyobbak legyenek a karjaim öcsém. Csak az a baj, hogy még nem találtam olyan bicepszgyakorlatot, ami igazán bedurrantaná a bicepszemet, vagy jobban, mint a húzódzkodás, de kitartóan keresem még egy darabig a tökéletes gyakorlatot.

A power cleant szeretném még megtanulni és gyakorolgatni egy ideig, hátha bejön. Kettlebellel már jól megy, de a kétkezes rúd az ugye teljesen más téma. Annyira sokan dícsérik ezt a gyakorlatot, hogy muszáj már adnom neki egy esélyt, ráadásul ez is alapgyakorlatnak számít, csak én eddig nem csináltam nagy rúddal, csak kettlebellel. Meglátjuk.

Ja, és képzeld, futottam is. A kis vadonjáró birkózóedzésének végén mindig van futás, és mivel kint futnak, múltkor én is elkísértem szegény fújtató gyermekemet egy körre a kettőből. 1500 méter egy kör, öcsém, vagyis ezek a kis szerencsétlenek már 3 kilométert le kell, hogy fussanak. Eszem-faszom megáll. Mindenesetre mondtam neki, hogy ha akarja, én szívesen elkísérem akár minden alkalommal, nekem sem fog ártani, ő meg talán annyival is jobban fut, a kis husigolyó. Továbbra sem értem, mi a fasznak kell bárkinek is futnia, aki nem futó, de inkább nem pofázok bele az edző munkájába. Majd ha 14-15 évesen elkezdenek súlyzózni a gyerekek, na akkor bele fogok pofázni.

De akkor nagyon.