Kalandok a vadonban 90.

A kezdeti ijedtség után aztán melegebb lett az idő, szerencsére. Mint írtam volt, a tűzifát végre berámoltam a fészerbe (ennek nem győzök eleget örülni, olyan lehetetlen feladatnak tűnt), így a végső őszi kertrendezést leszámítva készen állok a télre, és egészen komolyan aggódtam is amiatt, hogy esetleg máris el kell kezdenem rendszeresen fűteni, de végül nem így lett.

Ha a héten ki tudok takarítani a házban, akkor már boldog leszek, a kert pedig jöhet a következő héten. Most már kurvára ideje lenne felmondanom is, így akkor legalább a decemberem nyugis lesz, munka nélkül, januárig pedig lesz időm megtalálni azt a helyet, ahol szívesen kezdem majd az új évet.

A csajomnak úgy néz ki, be is indul már ez - éppen most vették fel arra a helyre, ahová menni akart, arról a helyről, ahová végül ment, de ahol sosem akart igazán szívesen lenni. Na, érted. Nagyon boldog vagyok, hogy neki ez most így összejött, remélem olyan is lesz, mint amilyennek szeretné.

Na de most, hogy neki már jó, most végre én jövök!

Munkát keresni persze a jelenlegi melóm mellett szinte képtelenség, mert élni is alig van időm, de ha már felmondtam, meglesz legalább a motiváció. Meg, ha valamit muszáj, az mindjárt jobban megy, nem igaz?

Valójában nem aggódom, mert tudom, hogy össze fog jönni. Csak tudod, amíg az útról nem lebbent még fel a köd, és nem tudod pontosan, merre tartasz, addig persze hogy izgulsz.

Apropó, köd. Nagyon szép eddig az ősz a vadonban; mikor megjött az a hirtelen hideg, megint feléledt a ködkígyó, és végigkúszott a völgyön a Dunáig, hogy aztán belevesszen a reggeli napsugarakba (háttérben a teliholddal):

Hiába no, én egy valóban varázslatos helyen lakom. És nem csak, hogy itt lakom, de szemem is van hozzá, hogy meglássam a varázslatot, és ez minden másnál boldogabbá tesz. Én ebből nyerem most az erőmet.