Itt a vége, fuss el véle!

Na, Béláim az Úrban, ahogyan a Buddha is megmondta, aminek kezdete van, annak vége is van.

Hosszú és szép tanulságos utazás volt itt ezen a blogon az elmúlt 7 év, de úgy érzem, eddig tartott; úgy érzem, az út ezen szakaszának itt és most véget kell vetnem.

A naplóírást nem fogom befejezni, csak sima naplóra térek, addig, ameddig annak látom értelmét - aztán persze az is lehet, hogy idővel annak sem fogom értelmét látni. Párszor már nekifutottam életemben a papíralapú életesemény-rögzítésnek, de idővel mindig felhagytam vele. Még egy nekifutást mindenesetre megér a dolog.

Arról, hogy ezt most ilyenformában miért hagyom abba: az edzésnapló kedvéért nem érdemes blogolni, azt átírom a telefonomba, és annyi. Hogy a többi dolgot érdemes volt-e megírni... hát, a fene tudja. Ennek a blognak az adatait nyilván megpróbálom majd lementeni valahogyan - majd utánaolvasok, hogyan kell - és elteszem emléknek (vagy talán majd a manócskának hasznos lesz egyszer), de azt érzem, nekem már nem teszi meg azt, amit korábban megtett.

Én egy kényszeres típus vagyok, és ez a blogolás csak egy újabb feladat volt az életemben, amit teljesíteni kellett, és ez az utóbbi időben nem volt már kellemes érzés. Sőt, talán sosem volt az; és a valóban értékes bejegyzések száma talán a blog bejegyzéseinek egytizede lehet. A többi csak körítés, töltelék.

Igen, az írás nekem mindig is egy fontos dolog volt az életemben, de azt hiszem, ennél jobb módszert is fogok tudni találni rá. A képzeletbeli közönségem is feszélyezett valamelyest: elvégre ez mégiscsak egy blog, amit bárki láthat a neten, még úgy is, hogy az évek során nagyjából nem olvasta a kutya se.

Most megpróbálom ezt úgy, hogy valóban semmi közönségem nem lesz; most megpróbálom ezt úgy, hogy valóban csak magammal leszek, és megnézem, mennyivel lehet ez olyan formán több annál, mint ami eddig volt.

Ég veletek, drága négereim, és nagyon boldog vagyok, hogy eddig együtt utazhattam veletek - de most már takarodjatok vissza a mezőre gyapotot szedni. A Vadonjáró eltűnik, elnyeli az erdő, a köd, az út, az éjszaka.

Egyik kedvenc Rúmi versemmel búcsúznék, ami most eszembe ötlött, és ami a legjobban kifejezi azt, amit éppen ebben a pillanatban érzek. Ezzel köszönök el végleg:

"Bennem látta sok tanítvány a jó mesterét. 
Örültem annak, ha barátok jöttek felém. 
Most elmondom neked a történetem végét: 
Úgy jöttem, mint a felhő, s úgy megyek, mint a szél."