A múltkor hevertem a kertben, mert végre ilyenekre is van időm már, és elnézegettem, ahogyan a méhek körülzsongják azt a kis fát, ami itt van a kertajtó előtt. A méhek tánca nagyon szép látvány; van benne valami letisztultan tökéletes. Még akkor is, ha nem számítógépek által generált röppályákról van szó, meg fullra optimalizált hasznosságú tevékenységről - mindazonáltal a lehető legtermészetesebb, efelől semmi kétség.
Elvégre a természet, az természetes, nem?
Annyiban irigylem a méheket, hogy pontosan tudják mi a dolguk, pontosan tudják, hol a helyük a világban, és erősen kétlem, hogy bármelyik méhecske is úgy kelne föl egyik reggel, hogy "na, ma mi a faszomat csináljak?". Bennük ez egész egyszerűen nem merül föl, mert a természet részei; amit ők csinálnak, az mindig helyénvaló, mert mindig természetes.
Minden növény és minden állat csak így élhet és így tevékenykedhet, és ha akarnák, sem tehetnék másképpen - miért, miben más akkor az ember? Miben vagyok más én, mint a méhek? És ami a legfontosabb: számomra mi az a tevékenység, ami természetes?
Az ember érzi, hogy már nem része annak a nyüzsgő, csodálatos világnak, amit természetnek nevezünk. Azt is érzi, hogy valami módon fölötte áll. Nem alatta, nem mellette. Hiszen hatalma van fölötte, ez eléggé nyilvánvaló. És mégis, még ez a hatalom sem teszi lehetővé, hogy az ember részt vegyen benne, és a része legyen.
Másképpen kell boldogulnia.
Én abban is biztos vagyok, hogy a természethez már nem lehet visszatérni. Az a valami, ami akkor történt, amikor az ember kivált a természetből, nem megmásítható, ez a történés nem visszafordítható. Kívül estünk a természeten valamiképpen, és már nem fordulhatunk vissza bele; rajta kívül kell megtalálnunk... de mit is? Azt a tevékenységet, ami olyan lenne számunkra, mint a méheknek a virágpor gyűjtés.
Emlékszel ugye a zen történetre a remetéről, aki a fa odvában ülve figyelgette a világot? Igen, szerinte a szemlélődés az egyetlen értelmes emberi tevékenység. Lehet benne valami: hiszen azáltal, hogy kívül kerültünk a természeten, végre képesek vagyunk látni azt. Talán erről szól ez az egész. A megtapasztalásról, a megismerésről, és a megértésről.
De akkor rögtön jön a kérdés, hogy miért? Mi az, amit megtapasztalunk, megismerünk, és megértünk? És ha megértettük, mi fog történni? Alighanem megtudom, ha megértettem.
Addig pedig szemlélődök. Figyelek. Igyekszem jelen lenni ott, ahová sajnos már soha többé nem tartozhatok; ebben az életemben legalábbis már nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése