A csónak a tengerparton

Már talán kivágták azokat a pálmafákat, amikből azt a csónakot készítik. Vagy talán még magoncok... de nem. Legyünk őszinték, legalább önmagunkkal. Valószínűleg kivágták már azokat a fákat, és talán éppen most hántolja őket valami eres kezű, öreg, fülöp-szigeteki hajóács, a világ másik végén. A világ végén is lehetne akár tőlem, csak jó messze legyen. Lehet Thaiföld, lehet India, lehet Hawaii, lehet valamelyik déli japán sziget, Új-Zéland, esetleg Dél-Amerika. Annyi helyen lehet, ahol mindig meleg van, és ahol a pálmafák nőnek.

Az a csónak nekem készül. Ezt nem tudja az, aki készíti, legalábbis az eszével nem tudja, csak a kezével. Meg a lelkével. Olyanforma ember, aki mindig pontosan tudja, hogy amit tesz, azt miért teszi. Ezért lesz az a csónak tökéletes... nekem.

Hogy aztán mi minden fog történni azzal a csónakkal, azt csak az isten tudja. Nem is igazán fontos; csak annyi a fontos, hogy amikor odaérek majd a tengerpartra, ott fog várni rám az a csónak. Rám fog várni.

És én végre beszállhatok. És az olyan érzés lesz, mint újból megszületni, de nem emberré, hanem... szellővé. Felhővé. Vízpermetté. Eloldani azt a csónakot a parttól olyan lesz majd, mint amikor a szél végigsimít a kókuszpálmák levelén. Nem kell bele evező; az áramlat lustán megemeli, és elringatja. Hová? Ahová kell. Én meg hátradőlök abban a csónakban, arcomat fürösztöm a ragyogó, meleg trópusi napban. Ujjaimmal megérintem a fodrozódó hullámokat. Mélyen belélegzem az óceán sós illatát. Mintha először tenném... vagy mintha utoljára. Olyan leszek magam is, mint a szél. Mint a víz. Mint a puha homok az óceán fenekén, ami még tisztán látszik a csónak alatt, sok méter mélyen.

Az áramlat elvisz engem, és én hagyom, hogy magával ragadjon; jobban tudja ő, hogy merre kell mennem, mint én magam. Addigra már nem tudok semmit. Azt a keveset is elfelejtem, amit addigi életemben tudtam. Talán lesz még valami, egy részlet egy versből, vagy dalból, de több semmiképpen. Arcok emléke már nem nagyon. Mindenki a helyén van, senkit sem viszek magammal. Ez a csónak csak engem visz magával. Aztán eltelik egy kis idő... és már engem sem. Észre sem venni azt a pillanatot, amikor megtörténik. Talán mert nem időben és nem térben történik. Hogy pontosan hol, arról fogalmam sincs. Nem is lesz addigra már, aki eltöprenghetne ezen, csak a szél, és a víz.

És a csónak majd egyszer megérkezik valahová. Partot ér, vagy az óceán fenekét; egyre megy. Nem lesz már úgysem, aki búcsút inthetne neki. Az egyetlen, aki tudta, merre járt és miért, az meg már úgysem foglalkozik vele. Csak a szél. Csak a víz.