Szóval kisétálok a kertbe, a ház elé, és körülnézek. Hát van mit nézni, de éppen ezért élek itt.
Előttem egy hatalmas, füves mező. Valójában völgy, közepén patak, de azt nem látni, csak a partján őrt álló fákból lehet tudni, hogy ott van. A zöld fűben néhány fácán riszálja a seggét, egyébként teljes nyugalom van, mint mindig. A völgy túloldalán hegy magasodik. Ott a világ vége dél felé. Mögöttem még egy hegy, sziklás oldala a fal észak felé, valaha a rómaiak kémlelték innen a szláv barbárokat a limes egy bástyájáról.
Aztán pogányok állítottak itt egy követ, amit sötét éjszakákon imádtak sok száz éven át, míg a katolikusok el nem űzték őket innen, és össze nem törték a követ, melynek szilánkjai talán ma is ott vannak a földben. Gúnynevet adtak a hegynek, és ezzel a pogány kultusz sorsa végleg megpecsételődött.
Így megy ez.
Valahol a hegy mögött a Duna, de ezt már csak az tudja, aki felmászott a csúcsra, és odafentről körülnézett.
Kelet-nyugati irányban pedig a völgy. A patak völgye. Kelet felől a távolban újabb hegyek, akárcsak nyugatról. Éppen a világ közepén élek.
A vadonban.
És mégsem, mert szemben házak. Néha emberek is mozognak, főleg hétvégén, mert a házak nyaralók. Szomszédaim is vannak, de ritkán látni őket. És ez még a város, de annyira a legszéle, hogy amikor úgy döntöttem ide költözöm, furcsán néztek rám. Oda ki?!
Öt perc a város szíve, de egy kisvárosinak ez szinte végtelen távolság, és eszébe nem jut, hogy ide költözzön. Mert itt földút van! Egy nagyvárosban ez a hely már tele lenne építve, kétsávos út lenne itt fekvőrendőrökkel, és lakópark, meg teniszpálya, meg vendéglő, meg turistautak, meg piknikasztalok, meg...
De szerencsére ez még a vadon.
És mégis a városban.
Hát így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése