Ranger in disguise

Az igazzy horgászról olvastam (a Modoroséknál, persze), hogy akárhol van, akármit csinál is éppen, gondolatban mindig a vízparton ül, és sörrel a kezében lógatja a cuccot a vízbe, kapásra várva. Mert neki az a valódi élet, minden más csak előtte vagy utána van.

Hát én is éppen ilyen vagyok, csak én gondolatban inkább az erdőben vagyok, de lehet tópart is, a lényeg a természet, meg a nyugalom.

Az, ahogyan most élek, tényleg csak egy álruha. A csilivili céges kocsi, meg az öltönnyakkendő, meg a kurva sok lóvé, meg a ranglétra, meg a kollégák, meg az ipar, a pénzügy, az elintézem-megoldom, az elindítom-befejezem, a mégjobbantöbbetmagasabbra, meg ez az egész világ, ami körülveszi ezt - ez a valóság, itt és most, az egész bolygón, ez a győztesek dübörgő diadalmenete én meg ott verem vigyorogva a lábam a földhöz az élbolyban és mégsem vagyok benne.

Pedig kitűnően végzem a munkámat, és mindent megoldok (igen, Mr. Wolf, szeretem csinálni).
Pedig olyan szinten elvegyülök, hogy senki sem ismer fel (igen, imádok játszani).
Pedig nagyon sok örömet, élvezetet, boldogságot okoz ez a játék (igen, szeretem ha szeretnek, dícsérnek, elismernek, és a győztessel mindenki akar dugni).

De közben meg gondolatban ott heverek egy napsütötte domboldalon, és nézem a felhőket, amik nem hasonlítanak semmire, mert hát, bazdmeg, ezek felhők.

Két eset lehetséges: vagy csak idő kérdése, és én is olyan céges geci leszek, mint mindenki más körülöttem oly sokan mások, vagy elég erős bennem az a valami, amitől sosem leszek képes teljesen belezuhanni ebbe a számomra nem túl értékes, de végtelenül érdekes világba.

Szeretem úgy gondolni, hogy az élet egy játék, egy fantasy-szerepjáték, ahol én döntöm el, kit formálok meg, és én döntöm el, milyen módon szállok szembe a problémákkal, amiket a sors hajít elém. Lelkem legmélyén, bármit játsszak is éppen, mindig harcos voltam - nem azért, mintha nem lett volna elég eszem, vagy ravaszságom, vagy lehengerlő vonzerőm, vagy mély hitem - hanem egyszerűen azért, mert legvégül mindig harcosként végeztem az akadályokkal. Izomból, keményen, amíg csak felismerhetetlen massza nem maradt belőlük beledöngölve a földbe. Csak akkor léptem tovább.

Az, hogy mindezt képes voltam hol okosan, hol ravaszan, hol bölcsen, hol ellenállhatatlan vonzerővel megcsinálni, az leginkább genetika. Meg a gyerekkor.

És amikor elég erős lettem, nekivágtam a világnak. Kurva hosszú ideig tartott felnőni, de megérte. Annyi mindent tanultam közben, hogy utólag visszanézve hihetetlen, hogy még kétszer ennyit fogok élni ezen a földön. Ha fogok.

De most még itt vagyok, álruhában, és te sosem tudod, mikor találkozol velem. Nem, nem teljesen igaz, mert az erőt nem lehet öltöny, nyakkendő, meg drága karóra mögé rejteni, az átsugárzik az irodán, a karosszérián, a havi jelentésen.

Most is ott vagyok valahol, egy vadonjáró a városban, álruhában. Lehet hogy az újságodat viszem ki, lehet hogy a tárcádat emelem el, lehet hogy átengedlek a zebrán, lehet hogy a parlamentben a jövődet találom ki éppen. Lehet hogy kávét töltök ki neked, vagy lemosom a kocsidat, vagy felveszem a könyvet, amit elejtettél, vagy durván meglöklek az utcán. Lehet hogy megöltem valakit, akit szerettél, és te még nem is tudsz róla, lehet hogy hozzám jössz, mert nem tudod tovább fizetni a hiteledet, lehet hogy engem szídsz a sorban, mert lassú vagyok, lehet, hogy utánam nézel, mikor sárkányrepülőn elzúgok a város felett.

Játsszunk.