A horror nagymesterei

Lovecraftot olvasok már napok óta. Nemrégen egy kicsit áttértem Stephen Kingre, csak néhány novella erejéig, végül újra Lovecraft-ra. Stephen Kinget nagyon szeretem, de Lovecraft egyszerűen jobb.

2. zen történet

Hszüe-Senget egyszer vendégségbe hívta az Öt Virág kolostorának apátja. Mikor hosszú út után megérkezett, illően fogadták, majd utazásának körülményeiről faggatták őt. Hszüe-Seng így felelt:

- Mikor elindultam, száz szolga hordozta utánam a kincseimet és csomagjaimat. Ötven szolga kísérte gyaloghintómat. Én magam szívemben hordoztam Buddha összes igazságát és bölcsességét. A hegyen felfelé aztán jött egy nagy szél, és elsodorta szolgáimat a kincsekkel és csomagjaimmal. Aztán, a hágón jött egy hóvihar, és elsodorta szolgáimat a gyaloghintóval s velem együtt. S mikor végre a kolostor kapujához értem, s hallottam megcsendülni a kolostor csengettyűit, hirtelen eltűntek szívemből Buddha igazságai és bölcsességei. Most, hogy beléptem a kapun, tulajdonképpen azt sem tudom, ki vagyok. Csak egy köpenyes bolond, aki egyedül, céltalan vándorol a világban, s zen mesternek képzeli magát.

Edzésnapló 1.

Eredetileg már elkezdtem egyszer blogolni, még évekkel ezelőtt. Akkor edzésnaplót akartam írni, kizárólag gyakorlatokkal és ismétlésszámokkal, meg lelkesítő videoklipekkel, aztán hagytam a francba gyorsan. Valahogy nem volt lelke az egésznek.

Aztán eltelt pár év, egyik edzésterv jött a másik után, de egészen mostanáig nem köteleztem el magam határozottan semmi mellett, nem voltak meg a kőkemény alapelveim, sem hosszútávú terveim, kivéve a szokásos "kinyomomakilóötvenetfekve" típusú dolgokat.

Mostanra már beértem, ebben is. Szerencsém volt egyébként abban, ahogyan az egész kezdődött, 16 évesen. Négyen voltunk, és csak annyi közös volt bennünk, hogy kigyúrt állatok szerettünk volna lenni. Volt a dagadt, akinek kiváló alkata volt a súlyemeléshez, de lusta volt és imádott zabálni. Volt a focista, aki izmosodni szeretett volna, meg valamivel ellensúlyozni a kis termetét. Volt a magas és vékony, aki nem akarta, hogy villanypóznának nézzék. Meg voltam én, a széles csípőjű, hízásra hajlamos erős csontú srác, aki úgy általában alakot akart. Mindegy milyet, csak valamilyen legyen.

A testépítő alapgyakorlatokkal kezdtük, és kurva jól is ment. Egy év után már határozottan kigyúrtak voltunk. A dagadt és a focista hamar elmaradtak, de a villanypóznával (bika állat lett ő is mostanra) a mai napig edzünk. Csak már nem ugyanabban a városban.

17 év súlyzós edzés. Persze voltak közben szünetek, volt olyan, hogy egy egész év, de mégis 17 év telt el azóta, hogy elkezdtem, és még mindig addig akarom csinálni, amíg csak élek.

Belemásztam az évek során a különféle edzéselméletekbe, mindent tudni akartam a gyakorlatokról, a helyes táplálkozásról, a módszerekről, hajszoltam a legjobb edzéstervet, aztán észrevétlenül olyan szinten kiképeztem magam a témából, hogy mostanra már könyvet írhatnék róla. Lehet hogy egyszer fogok is.

Minimalista vagyok. Az érdekel, hogyan lehet a lehető legkevesebb eszközzel, a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legjobb eredményeket elérni. Powerlifting, kettlebell, intervallum-edzés. Edzések a kertben, vagy a mezőn, télen-nyáron, hajnalban, mindennap. Sohasem edzek egy óránál tovább, sőt, a tiszta edzésidőm általában 45 perc. Intenzíven, pörgősen, de sohasem a végső kifulladásig. A jó edzés feltölt, hogy egész nap tele legyél energiával, nem pedig kidögleszt.

Jelenleg így edzek:

Hétfő/csütörtök - fekvenyomás/húzódzkodás reggel, délután zsákolás.

Kedd/péntek - mellre vétel és nyomás, bicepsz, deadlift reggel, délután nyújtás.

Szerda/szombat - guggolás, mellre vétel és nyomás, deadlift reggel, délután nyújtás.

Vasárnap - könnyű futás, nyújtás reggel.

Nem nagy varázslat, igaz? És iszonyatosan hatékony. Még lehetne ennél is egyszerűbb, ha csak fekvenyomnék, guggolnék, deadlifteznék mindennap heti kétszer, és az is elég lenne. Csak mindent irdatlan nagy súlyokkal kell csinálni, mert attól működik az egész.

Most pedig már csak egy dolog van hátra, a pozitív meszidzs:

A leghatékonyabb küzdősportok

Éppen ma lettem 33 éves, és ezt azzal fogom megünnepelni, hogy olyasmiről írok, ami rajtam kívül egészen biztosan nem érdekel lófaszt sem.

Van ez az oldal, a bullshido.net. Már vagy hat éve olvasom rendszeresen. Van ott egy csomó nerd, akik arra nerdizálódtak, hogy kóklerekre vadásznak a harcművészetek világában, és az évek során egészen szép eredményeket értek el. Lebuktattak pár csalót, lerántották a hímzett selyemköpenyt pár kitalált (vagy széthype-olt) stílusról, de ami szerintem a legfontosabb: segítenek tájékozódni a harcművészetek/küzdősportok világában a kezdőknek és a haladóknak egyaránt.

Mert nem egyszerű a helyzet, itt sem.

Mert sajna attól, hogy valakinek mondjuk 14 danja van egy harcművészetben (ne röhögj, a nindzsáknak lehet), még nem biztos, hogy fogalma van bármiről is - tapasztalatból mondom, egy grétgranmaszter egyáltalán nem biztos hogy tudja, hogyan kell edzés előtt rendesen bemelegíteni, milyen erőnléti gyakorlatokat érdemes csinálni, melyik technikát pontosan hogyan és miért kell gyakorolni, és egyáltalán, hogy a saját stílusán kívül is van még harcművészet, ésatöbbi, ésatöbbi. A sok szerencsétlen behülyített fehér pizsamás meg csodálkozik, hogy nem megy, hogy hiába csinálja, hogy folyton lesérül, hogy nem érti, és közben majdnem megőrül mert az istennek sem tudja, hogy valójában mennyire hatékony.

Mert erről szól az egész. A net tele van olyan fórumokkal, ahol az emberek harcművészeti stílusokat veséznek ki, elemeznek, kritizálnak, képzeletben összeugrasztják Bruce Lee-t Steven Seagallal, vagy Chuck Norrist Mike Tysonnal, és aztán következik a végeérhetetlen mentális maszturbáció, csak győzd törölgetni a képernyődet.

Aztán a stílusokat eresztik össze, és elvitatkozgatnak arról, vajon a dzsicus leverné-e a tájboxost, a vincsunos lenyomná-e a karatést, a dzsúdós a birkozót, etc, etc. Érted, most már nem is valódi emberekről beszélünk, hanem a stílusoknak egyfajta kvintesszenciájáról, amelyek egy androgün humanoidban manifesztálódva egy képzeletbeli sporteseményen egymásnak esnek ez előtt a rakás dork előtt, aztán győzzön a jobbik.

Hát ettől eszem-faszom megáll.

És ráadásul a jútyúb tele van ilyen videókkal. Tényleg, ezek ezrével vannak fönn, de a kommenteket alattuk csak erős idegzetűeknek ajánlott elolvasni, mert hűbazdmeg.

És mindig erről szól az egész, a hatékonyságról. És valahol igaz is, persze, mert te is azért mész le kungfuzni, hogy faszagyerek legyél, azért kravmagázol, hogy ha valaki az utcán, akkor te majd... de nagyon fontos hogy tudd, mennyire vagy hatékony, különben nagyon rábaszhatsz.

Amikor elindult a ketrecharc a kilencvenes évek elején, akkor is ez érdekelt mindenkit. A kis netes recskagépek álma valóra vált, valóban összeresztették a stílusokat. Ki is derült marha gyorsan, mi mennyit ér. Azóta eltelt két évtized, megszületett és töretlenül fejlődik az MMA, a kevert harcművészet. Ez a "stílus" sok más stílus elemeiből áll (igen, fel fogom sorolni), mert merített mindenhonnan, ami működött az elmúlt évek számtalan küzdelmében. It's as good as it gets. És amit nem látsz benne, azt nem véletlenül nem látod.

Nem mintha a tradicionális harcművésztársadalom erről úgy általában tudomást vett volna, á, nem, nekik ez a két évtized semmi a többezer éves tradíciókhoz képest. Én csak azokat sajnálom, akik még elhiszik a hülyítést, bár utánanézni valaminek sosem tilos, és szerencsére egyre könnyebb.

Ja, és ezek a leghatékonyabb küzdősportok:

Thai-box - mert ők rúgnak a legnagyobbat.

Box - mert ők ütnek a legnagyobbat.

Judo - mert ők dobnak a legnagyobbat.

Birkózás - mert ők birkóznak a legjobban. (Tényleg, na, ezt most hogy mondjam máshogy)

Brazil jiu-jitsu - mert ők földharcolnak a legjobban.

Ezek vannak az MMA-ban is, nem mellesleg.


Most pedig zúzzál edzeni és próbáld ki, ha nekem nem hiszed. Én mindet kipróbáltam, és neked is csak ajánlani tudom.

Ranger in disguise

Az igazzy horgászról olvastam (a Modoroséknál, persze), hogy akárhol van, akármit csinál is éppen, gondolatban mindig a vízparton ül, és sörrel a kezében lógatja a cuccot a vízbe, kapásra várva. Mert neki az a valódi élet, minden más csak előtte vagy utána van.

Hát én is éppen ilyen vagyok, csak én gondolatban inkább az erdőben vagyok, de lehet tópart is, a lényeg a természet, meg a nyugalom.

Az, ahogyan most élek, tényleg csak egy álruha. A csilivili céges kocsi, meg az öltönnyakkendő, meg a kurva sok lóvé, meg a ranglétra, meg a kollégák, meg az ipar, a pénzügy, az elintézem-megoldom, az elindítom-befejezem, a mégjobbantöbbetmagasabbra, meg ez az egész világ, ami körülveszi ezt - ez a valóság, itt és most, az egész bolygón, ez a győztesek dübörgő diadalmenete én meg ott verem vigyorogva a lábam a földhöz az élbolyban és mégsem vagyok benne.

Pedig kitűnően végzem a munkámat, és mindent megoldok (igen, Mr. Wolf, szeretem csinálni).
Pedig olyan szinten elvegyülök, hogy senki sem ismer fel (igen, imádok játszani).
Pedig nagyon sok örömet, élvezetet, boldogságot okoz ez a játék (igen, szeretem ha szeretnek, dícsérnek, elismernek, és a győztessel mindenki akar dugni).

De közben meg gondolatban ott heverek egy napsütötte domboldalon, és nézem a felhőket, amik nem hasonlítanak semmire, mert hát, bazdmeg, ezek felhők.

Két eset lehetséges: vagy csak idő kérdése, és én is olyan céges geci leszek, mint mindenki más körülöttem oly sokan mások, vagy elég erős bennem az a valami, amitől sosem leszek képes teljesen belezuhanni ebbe a számomra nem túl értékes, de végtelenül érdekes világba.

Szeretem úgy gondolni, hogy az élet egy játék, egy fantasy-szerepjáték, ahol én döntöm el, kit formálok meg, és én döntöm el, milyen módon szállok szembe a problémákkal, amiket a sors hajít elém. Lelkem legmélyén, bármit játsszak is éppen, mindig harcos voltam - nem azért, mintha nem lett volna elég eszem, vagy ravaszságom, vagy lehengerlő vonzerőm, vagy mély hitem - hanem egyszerűen azért, mert legvégül mindig harcosként végeztem az akadályokkal. Izomból, keményen, amíg csak felismerhetetlen massza nem maradt belőlük beledöngölve a földbe. Csak akkor léptem tovább.

Az, hogy mindezt képes voltam hol okosan, hol ravaszan, hol bölcsen, hol ellenállhatatlan vonzerővel megcsinálni, az leginkább genetika. Meg a gyerekkor.

És amikor elég erős lettem, nekivágtam a világnak. Kurva hosszú ideig tartott felnőni, de megérte. Annyi mindent tanultam közben, hogy utólag visszanézve hihetetlen, hogy még kétszer ennyit fogok élni ezen a földön. Ha fogok.

De most még itt vagyok, álruhában, és te sosem tudod, mikor találkozol velem. Nem, nem teljesen igaz, mert az erőt nem lehet öltöny, nyakkendő, meg drága karóra mögé rejteni, az átsugárzik az irodán, a karosszérián, a havi jelentésen.

Most is ott vagyok valahol, egy vadonjáró a városban, álruhában. Lehet hogy az újságodat viszem ki, lehet hogy a tárcádat emelem el, lehet hogy átengedlek a zebrán, lehet hogy a parlamentben a jövődet találom ki éppen. Lehet hogy kávét töltök ki neked, vagy lemosom a kocsidat, vagy felveszem a könyvet, amit elejtettél, vagy durván meglöklek az utcán. Lehet hogy megöltem valakit, akit szerettél, és te még nem is tudsz róla, lehet hogy hozzám jössz, mert nem tudod tovább fizetni a hiteledet, lehet hogy engem szídsz a sorban, mert lassú vagyok, lehet, hogy utánam nézel, mikor sárkányrepülőn elzúgok a város felett.

Játsszunk.

1. zen történet

Hszüe-Seng egyszer egy kolostorban vendégeskedett a Tien-Hsziu völgyében. Az egyik ebéd alatt egy szerzetes elszellentette magát Hszüe-Seng mellett. A mester elvigyorodott, és így szólt:

- A Tien-Hsziu völgyében nőnek a legszebb virágok.

A szerzetes elszégyellte magát. A mester ránézett.

- Mi van, hát nem érted?

A szerzetes a fejét rázta. Hszüe-Seng legyintett.

- Eh, ostoba vagy.

Egy hobbit útmutatója a gyalogláshoz

Eredetiben innen: http://www.nerdfitness.com/blog/page/2/

Szóval adva van egy geek csodálatos ember, aki kiszámolja, hogy mi merre hány mérföld Középföldén a "valóságban". Aztán van még egy geek csodálatos ember, aki kitalálja, hogy ezeket a távolságokat a mi Földünkön is végig lehet ám járni, és ez majdnem olyan, mintha. Csak fantázia kell hozzá, meg elszántság, és az a fajta lelkesedés, ami csak a geekekben igazán csodálatos emberekben van meg.

Aztán van egy geek csodálatos ember, aki mindezt közzé teszi a geek csodálatos blogján, a saját meglátásaival együtt.

Epic win.

A legutolsó láncszem pedig te leszel, félszerzetkém.

Mert fogsz valamit, akármit, kinevezed Egy Gyűrűnek, és elkezdesz gyalogolni. Mindegy, mennyi idő alatt, de legyalogolod azt az 1779 mérföldet Zsáklaktól Mordorig, és beledobod azt a kibaszott akármit Gyűrűt a Végzet hegyének gyomrába.

Aztán pedig hazamész, mindegy hogyan, elvégre Frodóékat is a sasok röpítették vissza. Na jó, csak Minas Tirithig, utána még visszavolt csekély 1625 mérföld Zsáklakig, de az út valójában a Végzet hegyén véget ért.

Mindezt miért? Mert gyalogolni jó. Mert gyalogolni kell. Mert te is bejárhatod a gyűrűhordozó útját, és ha ettől a gondolattól nem dobban nagyot a szíved, akkor inkább egyből ugorj a következő bejegyzéshez.

The Road goes ever on and on

Down from the door where it began.

Now far ahead the Road has gone,

And I must follow, if I can,

Pursuing it with eager feet,

Until it joins some larger way

Where many paths and errands meet.

And whither then? I cannot say.

Persze még mindig azt gondolod, hogy minek, mert rád úgysem várnak útközben olyan kalandok, mint Frodóra, elvégre ez nem Középfölde.

Na fogadjunk.

A vadon és a város

Szóval kisétálok a kertbe, a ház elé, és körülnézek. Hát van mit nézni, de éppen ezért élek itt.
Előttem egy hatalmas, füves mező. Valójában völgy, közepén patak, de azt nem látni, csak a partján őrt álló fákból lehet tudni, hogy ott van. A zöld fűben néhány fácán riszálja a seggét, egyébként teljes nyugalom van, mint mindig. A völgy túloldalán hegy magasodik. Ott a világ vége dél felé. Mögöttem még egy hegy, sziklás oldala a fal észak felé, valaha a rómaiak kémlelték innen a szláv barbárokat a limes egy bástyájáról.
Aztán pogányok állítottak itt egy követ, amit sötét éjszakákon imádtak sok száz éven át, míg a katolikusok el nem űzték őket innen, és össze nem törték a követ, melynek szilánkjai talán ma is ott vannak a földben. Gúnynevet adtak a hegynek, és ezzel a pogány kultusz sorsa végleg megpecsételődött.
Így megy ez.
Valahol a hegy mögött a Duna, de ezt már csak az tudja, aki felmászott a csúcsra, és odafentről körülnézett.
Kelet-nyugati irányban pedig a völgy. A patak völgye. Kelet felől a távolban újabb hegyek, akárcsak nyugatról. Éppen a világ közepén élek.
A vadonban.
És mégsem, mert szemben házak. Néha emberek is mozognak, főleg hétvégén, mert a házak nyaralók. Szomszédaim is vannak, de ritkán látni őket. És ez még a város, de annyira a legszéle, hogy amikor úgy döntöttem ide költözöm, furcsán néztek rám. Oda ki?!
Öt perc a város szíve, de egy kisvárosinak ez szinte végtelen távolság, és eszébe nem jut, hogy ide költözzön. Mert itt földút van! Egy nagyvárosban ez a hely már tele lenne építve, kétsávos út lenne itt fekvőrendőrökkel, és lakópark, meg teniszpálya, meg vendéglő, meg turistautak, meg piknikasztalok, meg...
De szerencsére ez még a vadon.
És mégis a városban.
Hát így.

Útra kelünk

Akkor az egyszerűség kedvéért tegyünk úgy, mintha már évek óta blogolnék, és te már évek óta olvasnád. Így megúszom a bemutatkozást, ami úgyis olyan erőltetett dolog, meg egyáltalán, órákig agyalni valami frappáns nyitányon az nem én vagyok. Meg hogy leírjam magam, lófaszt. Inkább csak vágjunk bele. Majd a bejegyzésekből kiderül, ki is az a vadonjáró a városban.
Ha meg nem akkor elbasztam.
De kit érdekel?